Hárman 2004-ben, a legjobb barátom is mellettem.
A kávét a Centrálban ittuk, elsétáltunk a Múzeumig. Tűzött a nap, a lépcsőkön gyerekek szavaltak, énekeltek. Színes szalagokat dobáltak mindenütt. Nem volt üvöltés, káromlás. Büszkék és meghatottak voltunk. Magyarnak lenni. Hogy is ne futotta volna el könny a szemünket. Végigsétáltunk az Andrássy úton, a nagykörúton, a Szigeten, és leheveredtünk a réten. Béke volt?
Hányan vagyunk 2012-ben?
A legjobb barátom ma is mellettem van, a reggelit tőle kapom, a kávét otthon isszuk. A nap ma is tűzni fog, lesz szavalat és ének. Nem tudom, ki mit fog dobálni, ki mire büszke.
Én ma is pontosan arra, amire azon a régi napon. Csak a könny már most futja el a szemem. Nemcsak ma.
Ott állunk majd a híd előtt. Kérdőjelek és felkiáltójelek.
Ideteszem, amit megkapott a tisztelt ház nyolc napja:
Szépet, jót, igazat!
„Milyen végtelenül egyszerű úgy kormányozni, ha az ember a nép akarataira figyel, és cselekedeteink egyetlen mércéje, hogy hozzájáruljon a nép jólétéhez.
Hogy közelebb kerülj a néphez, azt kell érezned, hogy egy vagy közülük, tudnod kell, mit akarnak, mire van szükségük.
Az igazi forradalmárt a szeretet vezérli. Lehetetlen elképzelni egy forradalmárt, akiből ez az érzés hiányzik.”
„…szabadság! Te szülj nekem rendet” (J.A.)
Eddig a levél, átvetettem aláírással, dátummal. Búcsúzáskor csak annyit kértem, használják nemes célra. Remélem, nekik is ugyanazt jelenti, amit nekem.
Nem petíció, nem szavazat, ez maga az érzés és az akarat. Nevezhetjük hitnek is.
A jelentésre is figyelni kell.
Budapest, 2012. március 15.
