Farsang
2005 februárja: néhány nap a velencei karnevál soha nem gondolt színpompás forgatagában.
Február 14-én érkeztem vissza az első igazi farsangi mulatságból, a velencei karneválból. Egy hét volt csak hátra a 18 születésnapomig. Aznap este csörgött a telefon, a vonalban apám egy kollegája, ne aggódjak, mondta, Pécsett infarktust kapott apu. Másnap elmaradt a dolgozat Az ember tragédiájából. Abban az évben az ünnep is elmaradt.
A korábbi időkből egy emlékem van, még általános iskolából. Indiai hercegnőnek öltöztem, valami bordó bársonyfüggönybe burkolódzva.
Honnan is ered ez az egész kavalkád?
A kutatók kiderítették, hogy már az ókori saturnaliák, a Dionüszosz- és Mithrász-kultusz eseményei sajátos módon keveredtek a keresztény ünnepek szertartásaival, s az elmúlt évszázadok során annyira eggyé váltak, hogy legfeljebb a szakemberek tudják meghúzni a pogány és a keresztény elemek közötti választóvonalat.
Téli ünnepeinkben egyszerre van jelen a meghaló és újra feltámadó természet, a káosz és a rend párharca, a felnőtté válás, a szerelem, a termékenység és a házasság motívuma, valamint a szerencse és a szerencsétlenség, tehát a kiszámíthatatlan sors, amely ellen hiába lázadunk. Egykoron ezek a pogány ünnepek és szertartások véresek voltak, szinte minden esetben emberáldozattal végződtek. A saturnaliák tragikus hősét például sorshúzással – rendszerint kockadobással – választották ki. Életének utolsó heteit abban a tudatban töltötte, hogy a végzetes óra eljöveteléig õ az ünnepség királya, akinek mindenki engedelmességgel tartozik és mindent megkap, amit csak megkíván, de a saturnalia végeztével önkezével kell véget vetnie életének. Halálával azonban lezárul a zűrzavar ideje és megszületik az új rend. Tehát a fordulópont és választóvonal ideje ez.
Később a véres szokások sokat szelídültek, az emberáldozat jelképessé vált, s maga a szertartás is inkább egyfajta misztériumjátékká alakult át, amelynek résztvevői egy forgatókönyv szerint játszották végig szerepüket. Örök rejtély marad, hogyan tudtak ezek a pogány eredetű szokások a katolikus egyház minden igyekezete ellenére fennmaradni, sőt a magyarság esetében néhány száz évvel a kereszténység felvétele után gyökeret verni.
A farsangi szokások honi elterjedéséről ugyanis csak a XIV. századtól kezdve vannak írásos feljegyzések. Az időszak megnevezése német eredetre utal, s aligha kétséges, hogy elsősorban nyugatról "importáltuk" ezeket a furcsa szertartásokat, de a magyar nyelvterületen egykor élt és részben még ma is élő farsangi szokások számos szláv és balkáni elemet is magukba ötvöztek, s ezekről kimutatható, hogy gyökereik még az ókori Rómába, illetve Görögországba nyúlnak. A különböző maskarákba öltözött alakoskodók, a vaskos, helyenként durva tréfák, az abszurditásig fokozott jelképes cselekedetek, valamint az is, hogy az egész közösség nézője és egyszersmind közreműködője ennek a színjátéknak – mindez közös jellemzője a farsangi szokásoknak, legyen szó a Csallóközben ismert dőrejárásról vagy a Mohács környékén élő délszlávok busójárásáról, esetleg a különböző halottas-, betyár- és lakodalmas játékokról, netán a kakas ütés vagy a gúnár nyakszakítás meglehetősen drasztikus szokásáról.
Zala megyébentöbb faluban, így példáulCsesztregen,Milejszegenhúshagyókedden 'maskurázás' a szokás. Nappal, kora délután a gyerekek maskurának öltöznek, különféle házi készítésű jelmezeket öltenek magukra és járják a falu házait. Az őket fogadó házaktól apró ajándékokat, cukorkát, édességet, pénzt kapnak. Este a felnőttek öltöznek be, olyan módon, hogy függönydarabbal, ronggyal az arcukat eltakarják. A fogadó házaknál igyekeznek kitalálni, kit rejt a 'maskura', kérdezgetik, ugratják egymást némi alkoholfogyasztással oldva a hangulatot.
Farsang idején, s kivált a böjt kezdetét megelőző néhány napban (amit farsangfarkának is neveznek) természetesnek számít a vidámság, a jókedv, s aligha véletlen, hogy ilyenkor az átlagosnál jóval gyakrabban rendeznek bálokat, különböző mulatságokat.
Mulatságra föl!
A vízkereszt és a húshagyókedd karnevál szó jelentését tekintve szerint a latincarne levare(a hús elhagyása) kifejezésből származik. Mások szerint carne vale (búcsú a hústól) adja a szó eredetét.
A böjt előtti, s az azt követő húsvéti időszak végének ékes irodalmi példájaént Csokonai Vitéz Mihályt idézem.
Csokonai Vitéz Mihály: A fársáng búcsúzó szavai
Űzik már a fársángot,
Bor, muzsika, tánc, múlatság,
Kedves törődés, fáradság,
Kik hajdan itt múlattatok,
A közhelyről oszoljatok!
Kongatják a harangot:
Űzik már a fársángot!
Fussatok hát, víg napok!
Tíz hete már, hogy vígsággal
Játszodtatok e világgal,
De itt lepnek a papok:
Fussatok hát, víg napok!
Pszt! minden táncpaloták!
Ürűljön boros asztalom,
Némúljon meg a cimbalom,
Szűnjetek meg, hahoták!
Pszt! minden táncpaloták!
Könyvhöz, dáma s gavallér!
Elég volt a sok ördögnek,
Kik belőletek köhögnek.
Itt van, itt a szent pallér:
Könyvhöz, dáma s gavallér!
Itt a bőjt: koplaljatok!
Itt van: s ízetlen olajja
A csókokat majd lenyalja.
Szent ételt is szopjatok:
Itt a bőjt: koplaljatok!
Vége már a nőszésnek,
Kiknek nem jutott házaspár:
Úton-útfélen elég jár.
Csont azoknak, kik késnek;
Vége már a nőszésnek!
Élni kell a bőjtbe is.
Azért aki szép párt lele,
Nem zsíros az - élhet vele.
Kukrikol a csirke is!
Élni kell a bőjtbe is!
Jaj, siessünk, híveim!
Mit érzek? - mi szent szag? wer da? - -
Jaj! jön, - jön a hamvas szerda!
Béhamvazza szemeim:
Jaj, siessünk, híveim!
Víg lelkek! nem láttok már!
Bár nem láttok: de tőletek
El nem válok és véletek
Leszek: s ez így legyen bár;
Víg lelkek! nem láttok már.
Most veszek már maskarát!
Köz-helyen nem szabad lennem:
Azért álorcát kell vennem;
Hogy ne lásson pap s barát,
Most veszek már maskarát.
S fársángolok véletek,
Rejtőzvén szent maskarában.
A vallás álorcájában
Negyven napig nevetek
S fársángolok véletek.
Most nyúgodjunk: Ádiő!
Pislog a dáma s gavallér:
Beteg, s oda a sok tallér. - -
Majd megjön tán egészsége,
Hervadó kedve s szépsége;
A kőltség is tán kijő:
Most nyúgodjunk: Ádiő!
(a tudományos részt a gondola.hu-tól kölcsönöztem)
