1.
Lassan három éve történt. Egy szilveszteri mulatságba mentem, részben barátokkal, részben ismeretlenek közé. Elvárásaim nem voltak, félelmem sem. Találkoztam egy közösséggel, akik tényleg együtt voltak, egy időben és egy helyen. Vidámság és meghatottság járt át. És a de jó lenne közéjük, de jó lenne valahová tartozni, de igazán. Sokat nem tudtam róluk, sőt. Ilyenkor jönnek a kérdések, és megkapjuk a válaszokat. Megkaptam én is. Az elhatározás gyors és határozott volt, én is szeretnék közéjük (is) tartozni. Ehhez nagy áldozatra nem volt szükség. Beszélgetni kellett csak hétköznapi, de fontos dolgokról, és megpróbálni szembenézni, önmagammal. Eltelt így pár hét, január volt, hideg, sötét és fáradt hónap. Valami mégis történt. Figyeltek rám az emberek, nem kellett semmit megjátszanom. Volt még melegség és szeretet, ma is van. Nincs kötelesség, kötelezettség, elvárások. Ha mész, jó, ha nem, azt sem kérik számon. Lehet, hogy furcsa, de tényleg kaptam valamit, amit, ha úgy látom jónak, „használok”, ha nem, nem, de nem ettől lesz rosszabb a világ. Talán nemcsak magamon tudok segíteni. Ez nem hókusz és varázslat, ez a lecsupaszított szeretet, amitől, bár ma is mindenki beszél, ami után sokan vágyakoznak, mégis lehet, hogy nem tudjuk, mi is az. Meglehet, én sem tudom, de igyekszem tanulni nap mint nap. Akkor is voltam valahol, most is vagyok, mindannyian tartunk valahová, előbb-utóbb megtaláljuk a helyes utat. Lehet segítséget kérni, hiszen van. A kezdet mi magunk vagyunk. Ez sem egyszerű.
Három éve valakinek azt mondtam, hogy talán nem tudják az emberek, hogyan kell jól szeretni. Akkor ő hallotta. Remélem, ma már ő is megtalálta.
Ragaszkodhatunk érzésekhez, megérzésekhez, de kevés csak adni és sugározni, a kút csak elnyeli. De amíg van több tiszta tekintet, addig nincs semmi baj.
Fájhat a múlt, a bántás és minden sérelem, de hordozni azokat kár, teher.
Talán a megbocsájtáshoz is alázat kell. A magamnak és másoknak való megbocsájtáshoz.
És felboncolhatom, marcangolhatom magam, az nem visz előre. Amíg a jónak egy parányi szikrája él bennem, addig van remény.
A dolgok és történések többsége csak rajtam, rajtad múlik, persze van erőszak, de nincs értelme. Szuggerálhatunk bármit, ragaszkodhatunk foggal-körömmel, attól még nem múlik el a fájdalom, sőt, nem szeret senki sem, úgy, ahogy szeretnénk.
Igaz, magunkat is szeretni kell, és ma sem hiszem, hogy ez feltétele annak, hogy másokat szeressünk, de mindenképpen ajánlatos.
Valamiért csak itt és most vagyunk. Ezért kell hálásnak lenni.
