Eddig kevés olyan darabot választottam, amit többször is megnéztem. Azon a napon, amikor Zsuzsával egymás mellé kerültünk, éppen ilyen estém volt.
A Harold és Maude-ot az elmúlt néhány évben negyedjére láttam. Miért is jó ez? Eltekintve attól, hogy - persze - tetszik, elgondolkodtat, szórakoztat, tanít, megríkat, mindig más. Még, ha alapjaiban nem is változik az ember, akkor is más lesz, csiszolódik vagy törik. Ha egy színházi előadás a maga teljességében nem is változtat, arra bizonyosan képes, hogy a maga itt és most-jával megállítson egy pillanatra, jobb esetben elgondolkoztasson: mit tesz ez hozzá az én életemhez?
Azon túl, hogy végignézek egy-egy darabot, ha újra felkerekedem, igyekszem magammal vinni valakit, végiggondolva azt, neki tetszene-e, mit is kezdhet ő vele?
Hogy a fenti darabot miért néztem meg négyszer? Látnom kellett újra, még akkor is, ha hétköznapokon is kísért, vagy elő-előjött egy helyzet, párbeszéd vagy arcjáték. A két-háromórás játékidőn túl is beszél hozzám a történet.
Idézem itt egy régebben itt is megfordult rendező szavait: „A világ nem atomokból áll, hanem történetekből.” Ez fontos.
A színház hasznos és szórakoztató voltán túl hangsúlyos az is, hogy a jó színház elvarázsol és bekebelez, akkor is, ha hullanak a hősök, patakzik a vér vagy arcon csap az egész. Néha az egyikre, néha a másikra van szükség. Ideális esetben mindig a megfelelő darab talál meg.
A három kamarából, emlékeim szerint, még nem kellett idő előtt távoznom. Ezekbe is gyakran járok. Mondjuk azt, hogy az első hétben benne vannak. Függetlenül attól, hogy volt már olyan érzésem, nyugdíjas esten ücsörgök….nemcsak én….
Miért jó a szűkebb néző-és játéktér? Sokkal koncentráltabb figyelmet és fegyelmet követel, nemcsak a színésztől, hanem a nézőtől. Minden rezdülés látszik. Az enyém is. Ez oda-és visszahat.
Fontos az is, hogy ezt a jelenlétet, ottlétet kevesebb tényező zavarja. Színházban nem beszélgetek az előadás alatt, nem büfésítem a nézőteret, még szünetben sem. A hölgyek helyett pedig nem én szeretném becsukni a mosdó ajtaját…..Nem tülekszem, tiszteletben tartom a helyből és helyzetből adódó szűkebb teret.
Az örömhöz alázat is kell.
Ez a darab végén lehet csak egy igen, egy bólintás, mosoly vagy könny, lényeg, hogy tovább vigyem az életem. Ha nem az adott pillanatban, egyszer megszólal a darab. Akár teszik, akár nem, azért beszélek róla azoknak, akik fontosak nekem. Ha tetszik, azért, mert bízom benne, ők is megszólíttathatnak.
Miért érzékenyülök? Sírok? Tudjuk, ez játék (szabálykövető tevékenység), és még csak nem is én viszem vásárra a bőrömet a színpadon, de megvizsgálhatok élethelyzeteket, melyekre reagálok. Sírni sötétben a legjobb…
Miért pont a színház? Ez majdnem olyan hosszú út volt, mint amíg eljutottam az Irodalomig. Kezdetben puhafedelesekkel, zenész darabokkal (persze ezek is lehetnek mesteriek).
Most éppen itt tartok. Sem az irodalom, sem a színház nem tűnhet el az életemből, lételem mindkettő. Mint minden élményt, a színház is élményt is raktározom és megosztom, ha kell, ha nem is az egész világnak.
