Napokig halogatni bármit nem jó, még az írást sem. A félhetvenedik hajnal is ébren és munkában talált. Akkor azt gondoltam, ez lesz eddigi életem legszomorúbb születésnapja, okkal, ilyenkor a könnyek sem segítenek.
Igazán egy hívást, egy üzenetet vártam. Talán meg is kaptam. Talán majdnem meg is volt mindaz, ami egy ilyen fényes naphoz kell. Reggel lett és kisütött a nap.
Beszélgetés, teázás, hosszú séta a tavaszodó Pesten, emberek, pillanatok. Meg lehetett és meg is kellett hatódni. Mesés is volt. Csörögött a telefon, nem hallom, ki hív, hangos a villamos. Az a valaki azt mondta, megtalálták a PIM-ben a Nemes Nagy Ágnes-emlékkonferencia napján elveszettnek vélt bkv bérletemet. Kérdezte a hívó fél, megyek-e délután, mivel nem hallottam jól, kivel beszélek, azt gondoltam, a rádióból hívnak, és már mondtam is, hogy persze, megyek, szólt a délutáni vendég is, jönni fog ő is. Megerősítettem, hogy én is. Valami mégis gyanús volt, nem a rádióval beszéltem. J Viszont lett két bérletem, s bár délelőtt jártam a PIM-ben is, később már a rádióba mentem, ahol lehetett megint beszélni fontos dolgokról, könyvekről, meséről, jóemberekkel.
Az adás utólag is meghallgató.
Mivel az emberekből és a gondolatokból sosem elég, megint beszélgetés következett, némi koccintásszerűséggel.
Aztán a villamos, és megérkeztem, ahonnét elindultam, ültem ott, ahol reggel is.
A tegnapról egy fontosabb kérdés maradt megválaszolatlanul. Azt mondják, az ember azt csinálja egész évben, amit az újév napján. Akkor igaz-e a sokadik születésnapját követő időre? Ki-ki válaszolja meg magának.
S ha már hétköznapi mennyország…jöjjön egy vers.
Nemes Nagy Ágnes: A Krisztinában
Hányszor ültem így templomok alatt,
sárga falukat sütötte a nap.
Kövér tornyuk úgy nyúlt a kékbe,
mint kővel rajzolt gyermekkori kép,
s fénylett, összehúzott szemembe érve
a déli, nyári sárga-kék.
Azóta láttam tengerek felett,
az oszlopokon hogyan verdesett,
hogy dobogott a vonalakba zárva
a márvány görbe erein a sárga,
s micsoda távolt tükrözött
a kék az oszlopok között.
Volt már, hogy a kék megsötétedett,
mint óriás tó, ibolyaszínű lett,
egy vékony fiú szobra állt a térben,
az ibolyaszín előtt hófehéren,
s oly élesen, mint a sötétedő
élet előtt a mult idő.
Itt, ez a sárgaszín narancs.
S – ez kellett még – egy raj galamb
csap föl, mintegy szita alól
egyszerre a templomfalon,
s megborzolják a nagy, avitt,
csapott tető vonalait –
Szorong a szív. S benne szorong
a nyári fény, a sok torony,
ibolyaszín, a messze, vékony
szoborfiú, az omladékon
az oszlopok, a kupolák,
szorong a szívben a világ –
Galamb, galamb! Röpítsd fel hát a képet,
a sárga mögött lengesd meg a kéket,
hogy megmaradjon, mozdulatlan,
egy szárnycsapásnyi mozdulatban.
